[ p h r e e k j u i c e ]

Elköltöttem egy kellemes hosszúhétvégét az anyavárosban, ami mit sem változott: még mindig nincs hova elmenni értelmesen mulatni, hiszen a moziba még mindig csak a nyolcezerszer hallott fesztiválzenekarokat merik meghívni, a Premier Padláson még mindig gyűlik az aljanép, a Pizzicatoban még mindig katlanban csattog a drum & bass (én pedig még mindig nehezen mondok nemet ha meglátnak, és odarángatnak mczni egy sort), a legtöbben még mindig az optikai tuningban és a Thököly-n megeresztett gázfröccsökben látják az élet értelmét, noha a pajtásokkal még mindig élmény körberöhögni ezeket a példányokat, illetve vígan szántani az éjszaka murváját. Apám születésnapját még mindig poénokat reptetve és félig-meddig viták közepette üljük meg, a szobám pedig még mindig eszméletlenül hamar képes felmelegedni, de a kőszegi hegy látványa még mindig kárpótolhatatlan. 

Hát így jöttem én vissza a big bad Budapestre, de már készülve az estére, merthogy akciós jegyünk akadt a műjégpálya melletti új placcon bazseváló Jazzanovára. Nos, akiben egészen tegnap estig az a kép élt, hogy egy langyi downtempo csapatról beszélünk, abban most minden sztereotípia darabokra tört - az afro Paul Randolph mondjuk elvitte a hátán a fél show-t, ez is közrejátszott abban, hogy a csendesülős koncertből mi lett a végére.

Hát ez:

Mert az jó. Akit valamennyire is megérint az a szó, hogy popkultúra, annak kötelező tananyag (Depeche Mode fanoknak triplán az). Tényleg. És nem csak azért, mert az egész MTV-generációra hatással volt klipjeinek köszönhetően, hanem mert az egész tárlatot belengi a blues keserűsége, a postpunk befordulása, rock & roll önpusztítása, az élveteg életek ráncokba rendeződő öröme, a rivaldafény felemássága, az elmagányosodás, az izzadságcseppekbe sűrűsödő erotika, a visszaütő sztárlét. Hatásvadász, de a lehető legjobb értelemben. Menni, menni. Július 5-ig.

Kilenc előtt pár perccel kifordulok a VII. kerület szívének jobb kamrájában kényelmeskedő, aprócska és szeretetteljes Holló utcából, velem szemben egy Gozsdu udvar, de én jobbfelé veszem az irányt. Mosolygok egyet a VAM Design Center előtt várakozó oskolásokra, akiket valószínűleg valami kiállításra cipeltek oda, majd dobok egy balost, és elvégzem a bemelegítést a Király utca végéig tartó 300 méteren. Mielőtt általmennék az Erzsébet téren - vagy ha kedvem úgy esik, akkor mellette -, mindenképp beleütközöm egy pirosba, ahol gyakorta köszönünk egymásnak ismeretlen bringatárssal, majd a József Attila utcai árkádok árnyékában gurulgatok tovább - ha sikerül megcsípnem a lámpaváltás pillanatát, akkor inkább az úton, mert ott jobb nekem. A Roosevelt téri hurokban rendszerint nagyon megrakom a buszsávban, élvezettel és negyvenes tempóban kavarva fel a port a várakozó kocsisor mellett, aztán ha nagyon nagy lendületben vagyok, és a forgalom is láthatóan gyér, akkor csűröm tovább a Lánchíd közepén. Ha torlódnak a konzervdobozok, akkor maradok a délutánra turisták tömege által benépesített gyalogmargón, városnéző tempóban. A Clark Ádám térre érvén minden eddiginél nagyobb körültekintést erőltetek magamra, nem akarok ijedést okozni egyetlen autósnak sem, ők viszont okoznak gyakran meglepit nekem, hogy szívélyesen átengednek. Az Alagútban szinte mindig jön szembetekerő, akinek meg én vagyok a szembetekerő, s mire ezen elmélázgatok, már vissza is csorgok fürgén az útra, hogy az Attila úti kereszteződésénél a zöld jelzést jutalomfalatnak tekintve ismét hatalmasat pedálozzak, majd ívesen kanyarodjak rá a Krisztina körútra. A villamossínek melletti első lámpa még zöld, a következő már piros, de lassítok, mert tudom, hogy húsz másodpercen belül ez a helyzet változni fog. E tudatban kivétel nélkül előbb indulok el a gépjárműveknél, és a zöldellő Vérmező látványa ismét ad egy svungot, az Alkotás utcát így büszkén szelem keresztbe. Alig rezegek meg a villamossínek felett, máris célba értem, a Maros utcába bele, ahol levezető gurulással csökkentem az izzadságtermelés mennyiségét.

Kilenc után tíz perccel indulhat a nap.

Nyolc kerek kerék kereste fel a Kopaszit, hogy Poladroid és Photoshop segedelemmel végezetül öreganyám asztalán kössön ki az emlék.

Juci szegényem itt nagyjából a balesete után, amikor egy bamba fasz kerekperec rányitotta a kocsiajtót. Szerencséje volt, hogy megúszta egy zúzódással az arcon, ami még mindig gyógyulófélben van :(

...viszont még így is képes volt egy kerek ebédet kreálni. Mmm.

Girls & Mathematics buli, hajó a Dunán, kár hogy a hideg hétvégén zajlott, és hogy nem hajózhattunk el az eredeti tervek szerint Visegrádig, mert akkora volt a köd. Helyette megkerültük kereken négy-ötször a Megyeri hidat. Nyomnék egy repeatet. (A képen Y örül a vakunak a lányokkal.)

Kerekítettem egy cikket a Google nagyhatalmi pozíciójáról, előtte többek között a Business Week egyik remek írása felett is elidőztem. Tényleg nagyot szophatunk, ha egy felvilágosult diktátor nem egy országot akar bevenni, hanem a Google HQ-t. Vagy akár a komplett Szilíciumvölgyet.

Baleset velem is megesett, majdnem felnyaltam a rögöset: a Délinél csúsztam bele kerékkel egy lefolyóba, derékkal fennakadva a kormányon. A súlyom persze a felnit elhajlította, kuka. Kedves kollégáim viszont találtak alternatívát :) 

És a menet erőltetettségét tekintve nem is volt annyira nagy. Döme, Áron, Esco és Logan kollégákkal Szombathelyről indulva egészen légiesen vettük a nyolc órás utat, amit azért voltunk hajlandóak elvállalni, mert már két hónappal korábban kiszúrtuk, hogy mindannyiunk kedvensz mágusza, a Stones Throw főlemezbányásza és beatkonduktőre, Madlib európai turnéra indul J Rocc-kal közösen, de Ausztriát például nem érintik. Szarni bele (szól a zene), a muszáj nagy úr, erre áldozni kell, még ha nem is a szomszédban van, és csak dj szettről beszélünk.  Elindultunk hát, hegyen-völgyön és smaragdzöld Isonzón át (ezt megtettük útban Udinére is, következő alkalommal már bele akarok gázolni végre), és bár távol álljon tőlem mindenféle hazafiaskodás, egy pihenőhelyen jó volt ezt látni:

Szóval gurultunk előrefele. Ami némi feszültséget lopott az egyébként önfeledtnek indult napba, az a tájékozódás megoldása volt a talján nagyvárosba érkezvén: egy fecni ugyanis nem csinál nyarat, hiába van felírva rá, hogy merről merre kéne fordulni, pikpakk elvesztünk a dzsumbujban. És még esni is kezdett. Rám hárult a feladat, hogy a telefonommal elmerüljek a Google Mapsben, ami gyönyörűen funkcionált is (csak éppen azóta megérkezett a telefonszámla is, öt számjeggyel, köszönjük).

Hely megvan, korai érkezés megvan, az idő pocsék, de legalább láttuk a nagyszerűséget, ahol még az is dudálna, akinek nincsen dudája - íme, a milánói Zugló.

A nyálkás idő egy pillanatra sem tett boldoggá, ellenben azzal, hogy bevethettük magunkat egy helyi, autentikus vendéglátóipari egységbe, ahova nem valószínű, hogy turistacsoportokat cipelnének százával. Talán ezért is kaptunk kérés nélkül a kávé mellé sütikét, a sör mellé meg egy halom chipset, sajtot és szalámit - mire szkepticizmustól hunyorgó mádzsárként jól be is rosáltunk (elvégre a biliárdgolyóval játszadozó öregapók mellett bizony befordult néhány bőrdzsekis forma abból a fajtából, akivel nem szívesen veszed fel a szemkontaktust), hogy itt majd derekasan megcsapolják mindezért a bukszánkat, de nem, a számlán nem volt feltüntetve semmi egyéb, csak amit rendeltünk, ugyanabban az árban. Vendégszeretet, faszikáim - nekünk meg joggal égett az arcunk az előzetes feltételezés miatt.

 
Tengernyi időnkkel valamit kezdvén adóztunk még kicsit a fel-le járkálásnak a környéken, és találtunk egy ilyen kedves jószágot is - úgy van, Milánóban még fixikultúra is lakozik. 

Az este leszálltával már csak két zaklató tényező bukkant elő a semmiből: az egyik az, hogy a mikrobuszból J Rocc-on és a Stones Throw lótifuti Egonon túl nem láttuk kilépni a bad kidet, a másik pedig, hogy olyan pucceráj társaság érkezett a buli előtti fogadásra, hogy kezdtem esélyesnek érezni: én ma ide rövidnadrágban nem leszek beeresztve.

De aztán minden aggodalom elszállt, még a fényképezőm sem okozott gondot (egyik beengedő a másiknak: "press, press!"), és már csak a show volt hátra. Erről, vagyis magáról a zenei mutatványról viszont írtam egy részletesebb megmondást a Quartra, tessék ott olvasni.

Ezt a postot pedig két ott készült képpel zárom. G'bye.

Amikor az embert körülvevő események halmaza sűrű állagot ölt, akkor könnyedén elfeledi össztársadalmi kötelességét, a weblogírást. De mit tegyünk, ha egyszer mindig van mit tenni - például megtanítani a régi és új kispajtásokat a szent FÉNY fogyasztására, amit aztán mindenki rendre ismételni akar?

A történések száma engem örömmel, a blogot meg betűvel tölti meg - jó esetben. Na, ez most nem az. Úgyhogy csak kiemelek pár meghatározó élményt, például azt, hogy jártam Győrben új buliszérián warmupolni italodiscótól fehérzajteknóig, miközben egy vécélátogatás alkalmával fasztarisznya kidobóék eltették a ruhatárba az üveg viszkimet, hogy aztán idővel jól visszalopjuk. Hajnalban hotel helyett a tehetős szuburbánusok egyik csillivilli házában hálhattam, mályva színű lányszobában, aminek egyik sarkában még egy barátnővel kötött szerződés is kiszúrta a szemem, amin valami olyasmi állt, hogy "ezennel megfogadom, hogy a fogyókúrát betartom." Ohohó. A másnaposságtól mentes ébredést az ordító napsütés tette teljessé, meg az, hogy az új telefonom műholdas segítséggel csodásan megmutatta, tulajdonképpen hol az istenben is vagyok.

Aztán volt itt még (vagyis már Budapesten ofkorz) toldimozis papírrepülőzés, hétvégézés a Kopaszi-gáton bringaelkötést imitálva, fehérborral kísért énekölés Anorganiknak, és hirtelen ötlettől vezéreltetve a brit Equinox megtekintése egy este, aki gyönyörű dzsungelekkel varázsolt el, valahogy így:

És ne hagyjam már ki a (már kevésbé újdonságerejű) Critical Masst se, aminek kapcsán csak azt sajnálom, hogy nem az illegális verzión vettem részt, mivel épp egy bringás divatbemutatón vártam a Merlinben, hogy vajon hogyan teljesítek a kapcsolódó fotópályázaton (sehogy). Viszont a klasszikus, gurulgatós-felvonulóson kamerázgattam is az ötezernyolccal, és akkor még nem sejtettem, hogy ezekből vágok egy saját aprófilmet - életemben először -, de ennek is eljött az ideje, íme, és viszontlátás: 

PS.: Ó igen, és ezen a hétvégén elhagyom a Csengery utcát, bekuckózom az ötödik kerületi Hollóba. Aki szeretne jönni a kvartélyavató zendülésre, amire valamikor az elkövetkező 1-2 hétben kerül sor, az üzenjen galambbal.

Történt volt, hogy két napja először jöttem Spinant kollegával közösen bringával a munkahelyre, és lám, nyomban beszereztem a Délinél egy felütéses defektet. Jó ürügy volt arra, hogy az új, már sarokba beállított Vittoria Zaffiro külsőim értelmüket nyerjék, és bár levált a fél ujjam begye, húsom olajba mártódott, a végeredményért bőven megérte. 

A videó pedig nem a két szép szemem világával készült, hanem egy Nokia 5800-zal. Nagy az öröm, mert nem csak új telefon, de ha belegondolok, az első igazi mobilom, hiszen míg korábban nem láttam értelmét egy mindenféle felesleges funkciót magáénak tudó készülék beruházásának, addig mostanra eljutottam odáig, hogy azért mégiscsak elkélne egy-két ügyes húzás.

Mázli, hogy én ezeket ki is tudom használni, és nem villantásra használom az új kedvencet: ahogy jól fog jönni a kivételesen jó minőségű videofunkció életem pillanatait megörökítendő, úgy jó volt ma reggel gazdasági híreket hallgatni a rádióval, tegnap szabad ég alatt megkeresni műholdas térképen, hogy hol van a kiszemelt bringaszerviz, ahol belsőt akarok vételezni, kézírásfelismeréssel SMS-t írni haláli, a böngészés a nagyfelbontású screenen maga az álom, és mivel az újságírói vénámat sem tervezem egyhamar befagyasztani, hasznát fogom venni a diktafonnak is. Meg a 8 gigányi belső memóriának, meg a jó minőségű zeneplayernek. Meg még egyebeknek, amiket valószínűleg fel sem fedeztem - mindezt ráadásul 30 ronggyal kevesebbért, mint amennyivel számoltam. Úgyhogy öröm van.

Biosnak jár a tisztelet, hogy a koskormányom kiegyenesült, és hogy egy barátjától jó árban kaptam duplafalú felniket, a többieknek meg a nagykösz, hogy együtt üdvözölhettük a tavaszt a Margitsziget kézifixijén (manuálisan hajtható körhintáján, na).

Ezzel még adós vagyok, legelébb is magamnak. Hiszen az első valamirevaló fotóstrippünk Popcorn Ádival, akivel anno még a mesés szombathelyi főiskolának e-magyarország klubjában (informatikai minisztériumi projekt volt, én voltam az egyik helyi leader vagy mifene, de aztán ment az egész a levesbe) lőttük egymást miszlikbe CS-ben, be szép idők is voltak. S lám, most már ő is budapesti lakos, ráadásul tőlem nem is messze. Apró kis februári túránkat nemes egyszerűséggel a zsidó negyedben abszolváltuk, egy időközben hozzánk csatlakozott hobbifotósleánnyal karöltve, bejutva egyik-másik bérházva - kivéve az utolsó fotót, amit még kemény mínuszokban, fájóra fagyott kézzel készítettem a budai rakparton. A végeredményt a Flickr galériámban lehet kommenelni, de akár itt is.